Na, milyen volt Afrika?

2011-ben lehetőségem nyílt, hogy egy angol keresztény, karitatív szervezettel Afrika déli felére utazhassak, nevezetesen pont Zambiába. Körülbelül három hét alatt hosszában teljesen bejártuk az országot és minden héten egy-egy helyen letáborozva, valami könnyű fizikai munkát végezve segítettünk az ottaniaknak.

Az első héten Lusakában, Zambia fővárosában, egy iskolát festett le a társaság kívülről. Én ennek már csak a végére értem oda, mert a munkahelyi teendőim még Budapesthez kötöttek. Közel 24 órás, időzónákon keresztül-kasul utazás utána a magyarral egy időzónában landoltam Lusakában és csatlakoztam, az akkor már teljesen belelkesült kis csapathoz. Hatan érkeztek Nagy-Britanniából, a csapat két vezetője és négy huszonéves fiatal, egy újságírólány Hollandiából és én pedig a magyar színeket képviseltem természetesen. Így ez a nyolcfős kis brigád igyekezett szebbé-jobbá tenni néhány zambiai mindennapját.

Az akció második hetében (nekem még első!) elindultunk a Zambia északi részén fekvő Kitwe-be, ahol egy szegénynegyed szélén felépített iskola lépcsőjét próbáltuk rendbe hozni, újra lebetonozni. Az iskolának új sportszereket is adományoztunk, ami rögtön tanítási szünetet jelentett a gyerekeknek. Nagyon népszerűek lettünk hirtelen a helyiek körében. Ahogy itt végeztünk indultunk délnek Choma-ba, ahol egy lelkészcsalád búcsúztatására csöppentünk a vasárnapi istentisztelet keretében. Az ottani karitatív munkánk egy orvosi rendelő külső festésére korlátozódott és betekintést nyerhettünk Zambia egyik legjobb bentlakásos középiskolájának mindennapjába.

Ezután pedig a fáradtságos munkát néhány nap turistáskodással ünnepeltük meg Livingstone-ban, ahol a Viktória vízesés is található.

Nos, először is Zambiában fehérnek lenni, azt jelenti kiváltságos vagy. Kivétel és kétség nélkül felruháznak a szépség, a gazdagság és az okosság erényeivel. Ami egyrészt nagyon jóleső érzés, mert lesik minden kívánságod, másrészt meg pedig csalódás, mert ezért mindig várnak is valamit cserébe. Az emberek, főleg a gyerekek, sokszor integettek nekünk távolról vagy kíváncsiskodó mosollyal az arcukon követtek minket a tekintettükkel.

Másrészt ott az idő fogalma teljesen másképp értelmezett. Nem köti úgy őket, mint minket itt Európában…

Harmadrészt, pedig a táj! A fák, a hegyek, a nádasok, a felhők…Hát, az csodálatos! Varázsa van, ereje, amit nézni kell, amit érezni kell…

És egy hordozós oldalon, azt hiszem, most már ideje a hordozásról is szót ejteni… J A pici gyermekeket az anyukák az oldalukra vagy a hátukra kötve hordozzák, az úgynevezett csitengében. Ez egyszerűen csak egy nagyon darab színes vászon, amit mindenre használnak. Több rétegben szoknyaként derékra kötve, fejre tekerve turbánként vagy teherhordásra vállon megkötve. A nők akár irodai munkába is viszik magukkal a gyerekeiket a hátukra kötözve, és valami asztalterítő-szerűséggel bebugyolálva. Nem egy nőt láttam így kiskosztümben reggelente igyekezni a munkába.

Zambiában minden egy kicsit több, nagyobb, mélyebb. Néha nehéz is szavakba önteni…

Így ha megkérdezik tőlem, hogy ’Milyen volt Afrika?’ Könnyen jön a válasz: Aa-aa-a

Agárdi Anikó